igen.. fáj, de még mennyire. és tényleg az a legrosszabb, ha nem szeretnek viszont...

..... :)

Lány: Szia (a szívem megint gyorsabban ver)
Fiú: Szia (Szeretlek, de mi van akkor, ha nem szeretsz viszont?!)
Lány: Szóval, hogy van a barátnőd? (Bárcsak az enyém lennél)
Fiú: Jól (Bárcsak helyette inkább veled lennék)
Lány: Oké, na megyek. Majd látjuk egymást (Valószínűleg meg leszek hívva az esküvődre)

Fiú: Majd látjuk egymást (Mondd, hogy szeretsz és elhagyom a barátnőm)

Néha nem tanácsra van szükségünk. Hanem valakire, aki csak meghallgat.

Elképzelem, hogy ott állsz tőlem pár méterre és csak engem nézel, elindulsz felém, oda lépsz, elém állsz, a szemembe nézel, átkarolod a derekamat és megcsókolsz. Tudom, hogy nem lenne szabad rólad álmodoznom, mert csak újabb fájdalmat okozna,hogy ez sosem történik meg.

Vannak dolgok amikért bármit megtennél... de egy idő után belefáradsz, aztán inkább beletörődsz hogy nem érheted el.

Hiányzik, de mégis szúró szemekkel gondolsz rá, imádod, de mégis gyűlölet fakad ki belőled, övé akarsz lenni, de mégis meghátrálsz, felejteni szeretnéd, de mégis mindig ő jár az eszedben, összetört mindened, mégis stabilnak mutatod magad, sírni szeretnél, de mégse vagy rá képes.

Szeretlek! De nem mondom ki. Nem attól tartotok, hogy az arcomba nevetsz. Ehhez te túl kisfiú vagy még.. sokkal komolyabb dologtól rettegem, attól, hogy Nem mondanád: Igen, én is téged!

-Szeretsz?
-Nemtudom.
-Miért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?

-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy
velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád.
Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem
bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova...csakhogy
együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, vagy,
nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni.
A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen
szót sem. Csak elsétálok...Néha utálom, ahogy kinézel.
De ezt se mondom soha. A lényeg kárpótol mindenért.
Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet,
olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból.
Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok,
aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű,
de nem... ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem....

"Belehalok, hogy nem mondhatom el, mennyire szeretlek belehalok, hogy neked nem jelentek többet, mint egy lányt, akit ismersz, de legszívesebben elfelejtenél .."

Utálom a reményt. 
Akárhányszor próbálom feladni, mindig azt suttogja:
csak még egyszer utoljára.

Kapaszkodnom kellett volna beléd, nem kellett volna, hogy elengedjelek..